Balázs Árpád

A fotózás iránti szeretet 7. osztályos koromba gyökerezik. Volt egy osztálytársam, akinek a szülei fényképészetet működtettek, és néha bementünk. Megtetszett az a légkör, a különböző képek látványa. A negatívokról egy másik barátommal előhívtuk a képeket, a fürdőszobában rávetítettük lejárt fotópapírra. Amikor jobban kezdett menni, családi összejöveteleken fényképeztem. Valahogy így kezdődött a „pályafutásom”.
Az esküvőfotózás műfaja attól más, hogy nincs mód ismétlésre, nem áll rendelkezésre több óra vagy akár fél nap egy jó kép elkészítéséhez. Amit reggeltől másnap hajnalig fotózol, az mind jó kell legyen. A fodrásztól és a sminkestől kezdve a torta felvágásáig jól kell teljesíteni.
A mai napig adrenalinbombaként hatnak rám ezek a pillanatok, ilyenkor a plafonig ugrik az ember pulzusa. Ugyanakkor nem minden a fotóson múlik: ahhoz, hogy nagyon jó képek készülhessenek, a fiatal párnak is partnernek kell lennie. Ha nem néznek egymásra, amikor az esküt mondják, ha nem szívből jönnek az érzéseik, akkor bármilyen jó lehet a fényképész és bármennyire lehet csúcsminőségű a gépe, nem lesznek jó képek.
A fehér-fekete képek a kedvenceim, ezeken az érzelmek kerülnek előtérbe, nem vonja el a figyelmet a szín és a csillogás. Emellett igyekszem kizárni a műfényt, a természetesség híve vagyok.